Annali Conventorum de Arci Lapide Draconi

no, itt a következő. nem garantálom, hogy élvezhető, ezzel többet vacakoltam, bele kellett rázódnom a hangulatba-stílusba (meg nem is emlékeztem az elejéről mindere), talán valamelyest sikerült, ha mégsem, akkor bocsánat.
- b.

----

Anno 950. Ager Draconis, Pentecoste után három nappal, Maius Idusa előtt egy nappal.

Miként az Írás mondá, »Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét«, úgy minékünk sem szabadott túlságosan messzire eltávolodnunk Drachenfeld erős várából, jóllehet, nem Megváltónk kegyes parancsára (bár úgy lenne! de a világ öregszik és teste lassan az enyészeté lesz), inkább bölcs megfontolásból, melyre az előző napi vendéglátás után jutottunk. Látszólag tettünk így, az Isten látja bűnös lelkem, mert visszamentünk ugyan, de nem mindnyájan - imígyen egyszerre tartottuk és szegtük meg ki nem mondott fogadalmunkat -, nehogy feltűnést keltsünk vele s újra el kelljen viselni szomszédaink korholását, mert ki felebaráti szeretettel viseltetik szomszédai iránt, azon a pokol kapui sem vesznek erőt. De túlságosan elkalandoztak gondolataim s a nyelvem, mely nem illik egy igazi szerzeteshez, annál inkább tartózkodnia kell tőle a magamfajta bűnös léleknek. Az alább történtek egy részéről csak későbbi elmondás alapján számolok be, megeshet tévesen. Az Isten bocsássa meg vétkeinket s igazolja majdan az Ítélet Napján, hogy pusztán a jószándék vezérelt, mikor e sorokat írtam.
Mint írtam volt, elakadtunk a rejtvények kusza labyrinthusában, azonban nagy erőfeszítések árán, s Krisztus segedelmével előrébb jutottunk, ha nem is sokat. Rájöttünk, a levél egyik utalása talán a tündérekre vonatkozik, nem pedig emberi - s ennélfogva gyarló, kivéve Benedictus apát urat, áldassék az ő neve! - szomszédainkra. Attól való félelmünkben, hogy Ezüsthaj - ó, minő káromlás! az Úr bocsássa meg nekem e szentségtörő név leírását! - már megtalálta, amit keresünk, s abbéli reményünkben, hogy megtalálhatjuk, honnét hordta el a köveket, amelyeket várunk megerősítéséhez szolgáltatott a tisztátlan mercator Fülöpön keresztül, úgy határoztunk, hogy, ha Isten engedi, néhányunk visszamegy a romokhoz s ismét körülnéz, hátha talál valamit az Úristen segítségével lelkiekben felvértezve és megerősítve. Végül Paulus úr, Lucius úr s Roland úr vállalkoztak az útra. Vissza is mentek, s a tavasz Romvárosba visszatért, a fákon valamely erdei madár dalolt zokogva, ríva, mintegy baljós előjelként. A romok közt különböző irányba indultak el, mígnem Lucius és Roland urak belé nem botlottak Ezüsthajba, kinek neve a legsötétebb káromlás az Úristen szent színe előtt. Az az átkozott aljas eszközökkel megbontotta Lucius úr elméjét s a romok felkeltek ellenük, a Sátán szolgája megmozgatta az ősi köveket, mert miként az Írás mondja, »az Úr nem volt ott a földrengésben«. Futottak az áradat elől, elérték Paulus urat is, Lucius úr azonban elméje megbomolván elviharzott mellettük, egyenesen be az erdőbe. mint aki megőrült valamely irtózatos dolog látásától s minél messzebb akar kerülni előle, amennyire csak lehet. Paulus és Roland urak egészen a Romváros széléig futottak, ott megálltak s letérdelvén buzgó imádságba kezdtek, Krisztusba vetett mélységes bizalommal. Az Úristennek köszönhető, hogy imáikat meghallgatván az áradat elhajolt előttük s kikerülte őket, bár Roland úr könnyebben megsérült a vállán, de a páncélját fényesre súrolta a törmelék. Mindeközben hatalmas szélvihar kerekedett, »az Úr nem volt ott a szélben« s a Sátán szolgájának hangját hallották, immár a maga kénköves valójában, mely a mező elhagyására sürgette őket. Az urak azonban megpróbálták megkeresni az eltűnt Lucius urat, de nem találták, estére pedig - felszerelés híján - nem akartak maradni, így hazaindultak. Az otthon maradottak - így én is - gondterhelten fogadták szavaikat, s elhatározták, hogy másnap megkeresik Lucius urat. Így is lőn, Lory s Roland úr másnap reggel laudes után nem sokkal visszaindultak az erdőbe. Követték a Lucius úr által vágott csapást, azonban az kisvártatva véget ért. Ekkor valamely isteni sugalmazástól vezérelve felnéztek a magasba s látták, hogy az ágak közt valamiféle gallyakból összeeszkábált lakhely van. Roland úr némi nehézségek árán, de felmászott s ott találta Lucius urat, aki éppen aludt. Épp azon volt, hogy magával vigye lefelé, mikor egy tündér jelent meg a háta mögött. Az öregembert azonban - pogánysága ellenére - minden bizonnyal az Úristen parancsa rendelé oda s szándékaiban nem volt gonoszság. Egy kötélhágcsón immár Lory is felmászott s kifaggatták az öregurat Ezüsthaj és más dolgok felől. Mint kiderült, a tündérek az Agnus atyjaura által írt levélben szóba kerülő tükrök segítségével utaznak. (Nem tudom, s csak remélni merem, hogy eme tükrök nem a Gonosz förtelmes és alávaló eszközei a jámbor lélek megrontására. Az Isten óvjon mindannyiunkat testvéreim!) Azonban az urak megtudták azt is, hogy nem mindenki képes a tükrökkel utazni, bár a tündér-lét nem feltétel, valamely más, rejtett mágikus képesség szükségeltetik hozzá. Lucius úr végül felébredt (két óra múltán, amint azt az idős lény megjósolta az uraknak érkeztükkor) így az urak még jóval napszállta előtt visszaérkeztek a várba. Nem sokkal utána érkezett egy hírnök, sebes lovon, s az apát úr bizalmas és fölöttébb meleg hangvételű üzenetét hozta, miszerint találtak valamely kőtöredéket, amely szerinte érdekelhet minket. Állítása szerint a töredéken írás s ábrák találhatók, úgy hiszem, a mi titokzatos Romvárosunkból való. Bár mily különös, az a pokolfajzat ezúttal nem akadályozta meg a levél célba érését, hacsak nem valamiképpen az ő tervének részét képezi ez a nem várt fordulat, de ettől az Isten óvjon meg mindannyiunkat! De nem fürkészem az előttünk - csak remélem, hogy az Úristen szándéka s nem egynémely gonosz lények rút cselvetése által - szándékoltan homályba burkolódzó jövőt, inkább imával dicsérem az Urat s esdeklem, mutasson útmutatást nekünk ezekben a fölöttébb sötét időkben, nehogy a Gonosz csapdája veszejtsen el minket. »Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget!«